A zene lejegyzésének számtalan módszere született már az évszázadok alatt. Mint ahogyan a beszédet, úgy a hangok magasságát és ritmusát is le lehet jegyezni bizonyos jelekkel, betűkkel vagy számokkal. Felmerülhet a kérdés egy zenét tanulóban, hogy „minek leírni a zenét, hiszen azt hallgatni és játszani kell?” Jogos-e a kérdés és a feltevés?
A gitártab vagy tabulatúra egyik jelentése: hangírás. Amit pedig le lehet írni, azt el is lehet olvasni. A tanulás, a megismerés minden formáját ki lehet használni és miért ne élhetnénk az írás és az olvasás lehetőségeivel.
Régebben a zeneművek, dalok megőrzésére egyetlen módszert ismertek a muzsikusok, kiadók és zenefogyasztók, és az pedig a lejegyzés volt. Így tanultuk ezt az iskolában, no meg azt is, hogy a népzene „szájról szájra terjedt”. Aztán mégis csak be kellett gyűjteni a dalokat, mert különben elvesztek volna. A népdalgyűjtők felvették, lejegyezték a hangszeres játékokat és az énekeket. Így volt ez minálunk. Arra tanítottak bennünket, hogy ami le van írva, az nem vész el, vagyis megmarad az utókor számára.